A
Dunántúli-középhegységbe kirándultunk
A márciusi kirándulás
alkalmával ellátogattunk a Gaja-patak völgyébe, megnéztük a csókakői várat és
egy szélmalmot is.
A Dunántúli-középhegység
a Balaton északnyugati sarkától a Duna vonaláig húzódó hegyvonulat, amely
egymástól tájképileg jellegzetesen elkülönülő, kisebb egységekből áll. Ezek a
Bakony, a Vértes, a Gerecse, a Pilis, a Budai- és a Visegrádi-hegység, amelyeket
törésvonalak választanak el egymástól. A Dunántúli középhegységhez soroljuk még
a mindössze 352 méter magas Velencei-hegységet is. A Bakonyt a Vértestől a
Móri-árok, a Vértest a Gerecsétől a Tata—bicskei-árok, a Pilist a Budai
hegységtől a Pilisvörösvári-árok választja el. Ezek az árkok fontos közlekedési
folyosók, ahol a kelet—nyugati irányú autópálya és vasútvonal is áthalad. Az
5-700 méter magasságú, mintegy 200 km hosszú, erdőkkel borított, karsztos
hegyvonulat a szomszédságánál csapadékosabb és hűvösebb.
A reggeli indulás nagyjából 20-30 percet késett, számomra ismeretlen okból. Az
út kb. 2 órás volt. Először a 700 éves csókakői várat néztük meg. A falu
határától már több km-re látni lehetett. Nagy örömünkre szolgált, hogy Éva néni
megengedte, hogy aki akarja, ne a lépcsőn menjen fel, hanem a hegyoldalon. A
várból elláttunk a Bakonyig. A két hegység közti területet a Móri-árok tölti be.
A vár egy különálló szirten magasodik, amelyet a Csák-nemzetség építtetett a XII.
században. Egy oklevél 1299-ben említést tesz. 1326-ban Károly Róbert tőlük
cserével szerezte meg. Zsigmond király uralkodása alatt a csehek, husziták és a
török, kelleni harcokban kitűnt Rozgonyi család kapta meg. Ők építették meg az
alsóvár ma is álló kaputornyát. II. Ulászló a Kanizsaiaknak adta, akiktől
örökségként a Nádasdy család tulajdonába került. Végvári harcokban az ágyukkal
szemben szinte védhetetlen sziklavárként már nem tartozott a kulcsfontosságú
erősségek közé, így sokszor szállták meg a török vagy a keresztény seregek.
1686-os végleges felszabadítása után Hochburg János vásárolta meg, később a
Lemberg családé lett. A villámcsapás miatt leégett vár a XIX. század elején
indult pusztulásnak. Csókakő vára még romjaiban is varázslatos darabkája
múltunknak. A helyiek barátaik segítségével elkezdték a helyreállítást. A
szeptemberi Várjátékok legjelentősebb rendezvénye. A századok folyamán
állandóan bővítették, erősítették. A belső tornyos, szabálytalan alaprajzú,
többemeletes vár szinte beleépült a sziklába. Az 1960-as években folytatott
ásatások során feltárták a vár kétemeletes bejárati tornyát, az ehhez csatlakozó
kápolnát, az őrség szobáit és a mély várkutat.
Mikor megérkeztünk a Gaja-patakhoz, elkezdett esni az eső, de persze ez nem
tántoríthatott el minket. Rögtön a bejáratnál szemben találtuk magunkat egy
kerítéssel, melynek mind a két oldalán létra állt. (Ez az eszköz inkább átmenet
volt a lépcső és a létra között, mert a fokokat tartó váz elég furcsa szögben
állt.) Erről a létráról az a másik jutott eszembe, amelyik a Fővárosi Állat, -
és Növénykert állat simogatójában van. Mindez azt szolgálja, hogy a területen
élő állatok ne szökjenek ki. Nem messze innen láttunk a patakban egy több m²-es
betontömböt, melyről ma természetismeret órán (március 31.) tudtam meg, hogy azt
a célt szolgálja, hogy növelje a patak esését, mert mire elér erre a pontra,
nagyon lelassul a sebessége. Itt a társaság vége utolérte az elejét és akkor
tudtuk meg, hogy lassújárásúak láttak őzet az egyik hegyoldalban. A következő
létrához érve észrevettük, hogy a kerítésen innen nem terem meg az aljnövényzet,
a túloldalon viszont igen. Ezt valószínűleg az okozhatja, hogy a területen élő
állatok letapossák azokat. Továbbmenve találtunk egy hatalmas kidőlt fát, ahol
elkészült a csoportkép. Ettől a helytől néhány lépésnyire volt egy kopjafa, mely
azt írta, hogy itt volt Ádám és Éva fája. A visszainduláskor persze kisütött a
nap.
Tésen
- a Dunántúlon ritka - szélmalmokat kerestük fel, ahol még volt hó az út mentén.
Az egyik ház kertjéből lehetett megközelíteni a malmot. Ennek a háznak az
udvarán még volt egy kovácsműhely is, mely a látogatók számára is megtekinthető.
Néhány száz m-re voltak a szélmalmok a háztól. (Ezen a szakaszon felfedeztem egy
virágcserépnek álcázott, félben szétfűrészelt bombát, melyben virágok voltak.
Kinézetre egy szovjet 50kg-os gyújtóbombának tűnt, de persze én csak laikus
vagyok.) A szélmalom tornyát 360º-os szögben lehetett forgatni, melyhez két
ember kellett. Érdekes volt a malom ajtó kulcsa és a zárszerkezet. Tésen
összesen négy szélmalom volt, melyek ellátták az egész falut. A tési fennsík
valaha királyi vadaskert volt, a környékhez több Mátyás-monda fűződik.
Többek kipróbálták a közelben lévő kerítésen futó drót megfogását, ami
villanypásztor volt. Némelyek szerint rázott, és akadtak olyanok is, akik
szerint nem. Mielőtt elindultunk volna haza, kérdezte a vendéglátó bácsi, hogy
van-e kérdésünk. Persze, rögtön elhangzott a kérdés: működik-e a
villanypásztor?…
Erre nem tudott válaszolni. Arra igen, hogy mennyi gabonát tudott egy nap
őrölni? Kb. 4-5 q volt a napi teljesítménye.
Az udvaron volt még öreg tűzoltókocsi, vetőgép, szekér, eke is ki volt állítva.
A kovácsműhelyt most is lehetne használni, mindenféle szerszám megtalálható, ami
a kovácsnak nélkülözhetetlen.
Az üllőt ki is próbáltuk, ki volt írva rá: a vasat
üsd ne az üllőt!
Innen már hazafelé vettük utunkat. Szép kilátás nyílt az inotai hőerőműre (egyesek szerint olyan, mint egy atomerőmű) és Várpalotára. Átmentünk Székesfehérváron. A Velencei-tó után Martonvásáron jöttünk keresztül. Éva néni beszélt a Brunszvik-kastélyról, itt élt a magyar óvodák megalapítója Brunszvik Teréz. A kastélyban van egy szoba berendezve Beethoven emléktárgyakkal. Sokat vendégeskedett Martonvásáron. Nyaranta koncerteket rendeznek a kastély kertjében. Láttuk Érdet és aztán több körforgalom után végre hazaértünk.
Forrás:
Bagyinszki Zoltán-Tóth Pál: Magyar várak
Útikönyvek: Magyarország
Wikipédia
vissza az életképekhez
vissza a navigáláshoz